Az a sok emberdroid amit ma reggel láttam munkába jövet, valami hihetetlen. A legszebb az, hogy én is közéjük tartoztam ma. Üres tekintettel mennek reggel jobbra-balra, kerülgetik egymást a járdán, és mindenki az élete elcseszett döntésein gondolkozik. Vajon jól tettem, hogy elvettem? Hogy oda jár most a gyerekem? Anyám túléli a mai estét? Apám látja-e még az unokáját? Mit együnk vacsorára? Már megint hogy kalkuláljam ki, hogy be legyen fizetve a villanyszámla? Vajon találok-e valakit, aki igazán, magamért szeret? Vajon miért nem hìvott fel? Hogy mondjam el a gyereknek,h.nincs pénz különórára járatni, mint a többi osztálytársának? Merre tart a kapcsolatunk? Találok-e valkit, aki igazán szeret? Mintha mindnek ez járna a fejében, ez az 5 sor:
Tengermoraj dúdolja álmodat
Hogy szerelmet vártál, halálosat
Hogy voltál tettes is, és néha áldozat
S hogy ember nem lehet magányosabb
Ember nem lehet nálad magányosabb
Pedig mindenki tudja, csak nem tudja elfogadni, hogy egyrészt minden megoldódik magától. Ez a dolgok egy igen különleges sajátossága. Az, hogy jó lesz utána, vagy nem egy másik cuki kérdés. Másrészt: Ha agyal az embermoraj, csak pazarolja az időt. Persze van, akinek bejön, de ez a ritka kivétel. Én csak tudom, mert én a szabály vagyok, nem a kivétel. Mindenki más. Nincs két egyforma. mindeki csak azért felel, amit kimond, nem azért, ahogy mások értik. Napi autista megnyilvánulásom sem vitt előrébb, de kiìrtam, mert inkább kint mint bent. :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése